Miértis

Hogy mit csinálok én itt? Tomi kapott itt munkát, jött, én meg nyilván vele. Ő beszél németül, én meg nyilván nem.

Túl vagyunk négy hónapnyi káoszon: lakáskeresés, ideiglenes szállások, költözések, a német bürokrácia sűrűje, részemről egy egész hónapig tartó szívesség-munkaviszony, Tomi részéről tetkószalon-nyitás, szerződési feltételekkel kapcsolatos bonyodalmak. Volt két aránylag nyugis hónapunk is, kialakultunk.

Most végül kicsit több, mint hat hónap elteltével a város anyagi és erkölcsi támogatásával elkezdhettem eme varázslatos nyelvet hivatalos keretek között tanulni.

Az eddigi tanulás leginkább a túlélés jegyében folyt: a boltban nem mindig látszik a monitor az árral, időnként egy-két galád járókelő minden előzetes figyelmeztetés nélkül megszólít és kérdez - valamit, és a legdurvább: amikor már majdnem elérem a biztonságos lakásajtót, előugrik egy bűbájos szomszédnéni, aki látott az ablakából bejönni a lépcsőházba és mindenképp meg akarja kérdezni, hogy tudok-e már németül (nem, tegnap óta még nem...), minden rendben van-e (eddig volt) és hogy milyen szép napunk van ma! Az ilyen mindenhogy veszélyes, nemhogy németül.

Az eddigi legfőbb tanulási lehetőség egy német család, akikhez augusztusban hirtelen "párnapra" elszállásolt minket Tomi kedves főnöke és valahogy csak kábé két hónap múlva jöttünk el onnan. Egyébként hogy hozzájuk kerültünk a legjobb dolog, ami történt és történhetett velünk itt.

Csak Sandra az anyuka beszél angolul, a két nagyobb lány ért valamicskét, apuka és a két kisebb csak németül és nagyon gyorsan.

Mikor már jóban lettünk elkezdődött a "tanítsukmegarékátnémetül" program. Volt a spontán tanulás amikor a legváratlanabb szituációkban kellett a legértelmetlenebb szavakat ismételgetnem: porszívó, citromlepke, folyékonyszappan, anyakönyvvezető. És persze volt a szervezett tanulás, amikor a kölkök elkaptak, leültettek az ebédlőasztalhoz és németórát tartottak nekem, szintén logikusan és hasznosság szerint felépítve: békaeledel, fogkrém, unatkozom, házifeladat.

Ezt mindennap más tartotta, a többiek pedig kikérdeztek, igen az egész család. De ha úgy alakult, hogy különböző időpontokban értek haza, mindenki egyesével hallani akarta.

Tehát önvédelemből megtanultam a legfontosabb mondatot: Ich bin kein Papagei!!!