Akvárium a fejemen

Lebetegedtem. Eléggé.

A betegség nélküli rekordom majdnem öt hónap. Nem lett volna baj, ha kicsit még bírom.

Egy sima natúr megfázás, de bőven elég. A külvilággal  való kapcsolatteremtéshez szükséges csatornáim rohamosan fogynak.

Be van dugulva az orrom, tehát nem érzek szagokat, és ízeket sem. Be vagyok rekedve, plusz köhögök, tehát legszívesebben meg sem szólalok. Tegnap bedugult hálistennek a fülem is, a bal teljesen, a jobb félig, tehát szó szerint fél fülemre hallok. Reggel kontaktlencse és szemüveg nélkül tényleg úgy éreztem, mintha valaki orvul egy zavaros vizű akváriumot húzott volna a fejemre.

Három napja nem voltam suliban, hétfőn-kedden hivatalokban várakozásból kifolyólag, ma meg inkább nem mentem sehova. 

A nyelvtanuláshoz tulajdonképpen csak hallani és beszélni kéne, tehát ez nem az a nap...

Hiro Nakamura

Igen! Ő is a csoporttársam, ma érkezett.

Hiába állítja, hogy koreai, meg hogy Min Kyu-nek hívják én tudom hogy ő Hiro! Icipici tokát eresztett, de attól még ő az. A szemüvegtologatós mozdulat is megvan, csak ő lehet. Nem lehetett gond New Yorkból ideteleportálnia magát...

Ja a tejszínhab tetején a cseresznye: mi a foglalkozása? Naaa? Úgysetaláljakisenkise!!! 

Hiro operaénekes!!!

Egyszerűen zseniális! :):):)

Egyébként a csütörtök-péntek se lesz gáz. Azér a kiscsaj nem egy Matthias, egyik se, de kifejezetten jó.
Heike (mégegy gyönyörű német név) kb 25 éves, két méter magas, szőke, nagyon csinos, bájos arcú, kedves, mosolygós. Ma is elvoltunk.

Holnap úgy tervezem, hogy bemegyek délután Carlót és Fernandát látogatni, Carlo azt írta, hogy ők csak 5-en vannak. Mi meg 15-en. Úgy azér inkább lehet haladni... 

Bár most így azt mondom, hogy tűrhető ez is. Hétfőn meg kedden névelőket tanulok, a többi nap jó lesz. Ha lesz energiám meg lehetőségem visszamenni a másik csoportba, megpróbálom, ha nem, annyira már nem látom vészesnek...

Matthias kettő

Úgy néz ki, azér túlélem.

A hétfő-keddet nem biztos, de a szerdát tutira. Az új tanár szintén Matthias, szintén magas vékony, szintén őszül, és szintén a lehető legjobb. Csak annyira állat, hogy neonzöld sportcipőt hord és 008-as ügynöknek hívja magát...

Észre sem vettem úgy tűnt el a három óra. Nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem, hogy valamiből viccet csináljon, vagy csak úgy magától valami vicceset. Begörcsölt az arcom annyit röhögtünk. És ha végiggondolom, mindezt nagyon kemény munka közben.

Téma a Dativ és a tájékozódás, a mi mihez képest hol van. Könyvben hülye feladat: két kép buli előtt és buli után, tárgyak a szobában, írj róla mondatokat. A lehető legunalmasabb: a könyvek az asztalon, majd a könyvek a földön... Pláne hogy én ezt már másodszorra csinálom... nade Matthias módra nem is rossz. Három mondat ment a képről, aztán kezdődött a hülyülés: Ő mondja a tárgyat, mi meg hogy hol volt buli előtt és után. Az eredmény: Pulóver? Egy csajon, majd a csilláron. Mikró? A konyhában, majd az ágyban. Macska? A kertben, majd a mikróban az ágyban. Nagymama? A nappaliban, majd a pszichiátrián... Ez kábé negyed óráig, egymást túllicitálva. Aztán egyszercsak feltűnt, hogy reflexből használom a Dativot és az összes helyhatározót.

És ez ment egész nap. Többet tanultam, mint mástól egy hét alatt tudnék. A szerdát szeretem.

Már megvannak a kedvenc csoporttársaim is: Egy házaspár, a nő finn, a pasi szlovák, Írországban házasodtak össze és itt élnek. Két gyerekük van, az egyik négyéves és három nyelven tanult megy egyszerre beszélni, és előbb tanult meg pluszban németül, minthogy a szülők kábé köszönni tudtak volna, a másik csak másfél ő automatikusan négynyelvű lesz... Anyuka rajztanár, Piiának hívják, ez is mókás, de eddig a Kuki visz mindent. Apuka Juray az egyetemen oktat, Nyitrán született és magyar bébiszittere volt, ezért magyarul számol, tudja a színeket és sokkoló tisztasággal ejti ki azt a néhány szót, amit tud.

Fernanda itteni megfelelője Stella aki nigériai és egy büdös mukkot nem értek abból amit mond. Se németül se angolul. Szintén mellettem ül, folyton dumál, de nála még az sem segít ha ránézek, sehogy sem értem. A karján nincs szőr, viszont elég bajuszos és a gyárilag rugós haját valami brutális biokémiai eljárással, vagy ránézésre három kiló tapétaragasztóval kislányos loknikba erőszakolja. A legjobb tulajdonsága, hogy szívja az orrát, de nem a kis szolid szipogás, hanem a gyomorforgató jóparasztos-köpökisutána fajta.

A hódolóim megvannak, most is bámulnak, bár Matthias előadási stílusa mellett nem sikerült rájuk különösebben figyelni. B-tervként az épület előtt a sarkon várnak, hogy együtt mehessünk a buszmegállóig, és hiába vagyunk a buszon 4-en nekem kiemelten köszönnek... megtisztelő.

Csöbörből vödörbe

Méghozzá egy közepesen és nem állandóan borzalmas, viszonylag szimpatikus kis szolid csöbröcskéből egy rettenetes nagy csúnya rozsdás poshadt vízzel teli vödörbe...

Második tanfolyam első napja.

Jó hír: nincs egy darab orosz se. És nincs több jó hír se.

14-en vagyunk. Ebből minimum 3 Alex és 3 Denis-light. Light mert nem kötözködik, de az a tuskó magamutogatós stílus megvan.

A paletta megint nagyon színes: 3 török, 2 iráni, plusz kubai, portugál, finn, szlovák, nigériai, lengyel és bolgár.

A tanárnéni  65 és a halál közt, ennek megfelelő hozzáállással, tempóval, vitalitással...

Az egész csoportról annyit, hogy amíg mi az első kurzus ideje alatt a tankönyv 10 fejezetéből 7-et vettünk át, és lassúnak minősültünk, az új csoportommal most kezdtük hatost.

A néni képes megvárni mindenkit. Mindenben. 

X nem érti a feladatot, Y valamilyen nyelven elmagyarázza neki, X nekikezd, Y-tól kérdezget. mindenki más kész van. A néni pedig képes csendben ülni, a kövezkező 10-15 percben, amíg X átszenvedi magát a feladaton, mégegyszer átnézi és felemeli a tekintetét.

A többi 13 pedig ül és vár 10 percet a semmire. Nem az a baj, hogy várni kell, mert ha én vagyok kész először és egyedül, nyilván megvárom a többit. De most a többi van kész és egy ember miatt várunk. Most akkor kit tanítunk? A csoportot (=a többség szerintem) vagy X-et aki nem Alex, érti, csak lassú, befejezhetné otthon, vagy megpróbálhatná felvenni a többiek tempóját. Ez is tanulás...

Lényeg, hogy így tényleg lesz alkalmam a szó- és névelő-tanulós kártyáimmal foglalkozni. A tiszta 3 órás tanítási időből kb másfelet, de legalább egyet...

Azon gondolkodtam, meg tudnám-e magamtól tanulni a nyelvtant, hogy visszacsatlakozzak a másikhoz, mert ez nyugalmas és békés, csak tanulni nem tudok...

Ja és a hab a tortán: van 2 rajongóm. Azóta, hogy beléptem a terembe. A török srác meg az egyik iráni. Természetesen. És a Denis féle húdevicces-menőgyerek típust képviselik.

Mindenáron kapcsolatot szeretnének teremteni velem. Amikor egy gyakorlatnál tovább kell kérdezni, engem kérdeznek, a szünetben próbáltak beszélgetni, de hálistennek nem tudnak milyen nyelven, és a kettőből minimum egy, de az idő felében inkább mindkettő engem bámul és vigyorog. Ijesztő. Azt persze mondanom sem kell, hogy csúnyák, az egyik 18 éves, a másik őszül, és a magasabbik lehet 160centi. 

Ilyen az én formám, mindig ezeket fogom ki. De legalább Tomi nyugodtan alhat...

Megintsuli

Lassan vége a hat hetes szabadságnak, hétfőtől megint suli...

Azóta sikerült németül polcot méretre vágatni, sőt bébiszittelnem is...

A polcvágás vicces volt, készséges Qasimodo küllemű kancsal, sánta bácsi jó sokat kellett, hogy visszakérdezzen, de sikerült. Tökéletes a méret, már fent van a konyhában a falon.

A másik húzósabb volt... A Sandra három kisebb gyerekére kellett kemény három óra hosszáig húsvéti szünet alkalmából vigyáznom... 

Tízre mentem, tizenegyre világvége.

A legnagyobb beszél minimálisan angolul, de miután a két kicsivel úgyis németül szenvedtem, ő sem erőltette magát...

Tömören összefoglalva: Egy viszonylag normális, de rengeteget beszélő kamaszlány, Nati, a csendes, visszahúzódó, de feszültséget gyűjtögető és félpillanat alatt robbanó csak pléjsztésönnel játszó öcsike,, Max de ez még semmi. A hab a tortán, a kishugi. Ő Nina, a Kismajom, aki ezt a megtisztelő nevet tőlem kapta, tudja mit jelent, ennek ellenére büszkén viseli, és a barátai előtt azzal menőzik, hogy neki ungarisch beceneve van és ezt nem értheti senki. Kifejezetten hiperaktív, figyelemkövetelős, de legalább nagyon szeret feszültséget kelteni és drámázni. Valamint nagyon szeret engem, tehát a figyelmem minden morzsáját azonnal és végérvényesen meg kell kaparintania.

Kezdődött azzal, hogy a legnagyobbnak ki lett adva, hogy reggelivel várjon, kész is volt minden, le is ültünk volna... Mire Kismajom közölte, hogy márpedig ő nem ül egy asztalhoz a bátyjával, mert valamit mondott neki, és duzzogva, hangosan lamentálva leült a fotelba. Ezt azért magyarul csípőből elintéztem volna egy "Azonnalidejössz-nedrámázzittnekem-leülszésreggelizel." kombinációval, németül azonban kifejezett kihívás volt, de elintéztem. Egész reggeli alatt társalogni kellett, nagyon örültek, hogy taníthatnak, de én mire megihattam a kávémat, leizzadtam. 

Ezután jött a neheze: foglaljuk le őket. A lányokkal varrunk, a kissrác elment számítógépezni. A kicsivel lovacskát varrtunk, épp rajzolgatott, hogy milyen legyen, úgy tűnt elvan, beszélgettem a nagyobbal. Maximum fél percre nem figyeltem oda (egy nyolcévesnél ennek talán nem kéne problémát jelentenie), mire már a szomszéd szoba ajtajánál van, már beszólt a bátyónak, aki már elborult, ki akar jönni, hugi fogja az ajtót és mire kinyitnám a számat, kilökik az ajtót és feltépik a fél konyhában a linóleumot. Ennyi. És még csak negyed tizenkettő.

Amíg élek, nem felejtem el ezt a napot. Eddig sem akaródzott nagyon németül tanítani, de ezek után...
Ja és a német léthez szervesen hozzátartozik az évszakonkénti Kirmes, a vándor-vidámpark-búcsú képződmény. Igen, télen is, a karácsonyi vásáron is lehetett dodzsemezni mínuszötfokban.
A tavaszi verzió pont most volt. Nagyon jó buli, a szokásos dodzsem, körhinta, többfeleforgós-hánytatós, a lengős-átfordulós-hánytatós és a pénznyelő-halászógépek itt is vannak, de itt képesek hozzá kifejezett óriáskereket, elvarázsolt- meg szellemkastélyt felépíteni meg persze itt is minden a kajáról szól.
Több a kajásbódé, mint a többi, de vannak vicces dolgok is: az általam csak az amerikai filmekből ismert folyékony kakasos nyalókába mártott alma a kedvencem, Liebesapfel néven működik, kicsit nehéz megenni, de nagyon szép és még finom is. Azonkívül a kosárkákból papírzacskókba mérős cukrosbácsi intézménye is más: a dolgok kétharmada medvecukor, de abból is a fele sós (Lakritz néven Hollandiában juthat hozzá aki elég pocsék ízléssel lett megáldva), de én ettem csilis gumicukrot is. Úgy néz ki, mint egy csilipaprika, az első pillanatban finom édes, aztán egyszercsak elkezd csípni. Tetszik, csak nem lehet úgy enni, mint a gumimacit, szépen lassan eszegetem azt az egy darabot, a fele még megvan...
Ide elmentünk a Sandrával és a kölkökkel is, úgy nem lehet annyira nézelődni. Bár a Sandra se szó se beszéd felrángatott a többfeleforgós-függőlegesbefordulós-hánytatós cuccra, ahol tényleg halálfélelmem volt, utána meg nagyondurva hányingerem. Ő is nagyon félt, hallottam a hangján, de azér vagánykodott, meg engem piszkált. Másnap meg mondta, hogy így utólag talán nem volt jó ötlet néhány hónappal a durva nyakműtéte után...
Kismajom persze mindenre fel akart ülni, de aztán mindenből sírva szállt ki, mert nekimentek a dodzsemmel és az óriáskerék meg magasan van és forog...
Csak nehogy nekem legyen ilyen gyerekem...

Az első fejezet vége

Múlt pénteken véget ért az első kurzus. Hogy miért csak most írok? Nem tudtam kezelni a rám szakadt hatalmas szabadidőmennyiséget és mindent akartam csinálni, aminek a vége természetesen a semmi lett. 

Csütörtökön volt a legeslegutolsó óránk Matthiassal. Ha minden igaz, már Japánban van és aláírta a munkaszerződését. Remélhetőleg Sapporoban nem lesz olyan a helyzet, hogy el kelljen jönniük. 

Pénteken azért még találkoztunk, bejött elhozni pár kijavított irományt meg fényképezkedni. A fotót még nem szereztem meg, e-mailt kéne írnom hozzá, és kitaláltam, hogy németül szeretném, ahhoz pedig segítség kell. Majd este... egyik este... Természetesen ahogy megkaparintom, repül is ide. 

A képen nem a teljes csoport van sajnos, 2 orosz már otthon van, Alex és Denis elszivárogtak, úgyhogy a kedvenc oroszaim közül csak Lena lesz látható. 

A szívem csücske Denis az utolsó héten elég fáradt és zaklatott volt, tehát hálistennek nem okoskodott annyit, mint rendesen. De azért csütörtökön még egyszer utoljára felidegesített mindenkit. Melléknév fokozás. A képlet a táblán, a feladat: kiválasztani egy szempontot és elmondani például: x magasabb mint y, x magasabb mint z, x a legmagasabb. Ennyi. Alex önként jelentkezve másodikra megoldotta a dolgot. Denis, szempont a hajhosszúság, mondjad. 

De én nem értem... warum? Remek, helyben vagyunk, megint warum, de mégis mit nem értesz? Háthogy wieso (mert már fejleszti a kötekedős szókincsét) nem lehet azt mondani simán, hogy Reka haja hosszú? Lehet, lehet de nem azt jelenti. Némi magyarázat, egyebek, felíratja a táblára a mondatot, kötekedik még egy kicsit, elmondja, oké. Akkor most mondd el, hogy kinek a legrövidebb a haja. Warum?

Hát még mindig nem érted? 

Nem... De ez nekem nem is fontos. 

Én kérek elnézést. Meg főleg Matthias, aki ilyen érdektelen ostobaságokkal untat. Végképp aszittem felpofozom. De ha minden jól megy többet nem látom. Vagy maximum, amikor bemegyek a következőre jelentkezni, de akkor is csak messziről.

Pénteken a szünet után bementünk a városba sétálni, tájékozódást meg útleírást gyakorolni. Kaptunk papírt amin le volt írva, hogy merre menjünk és be kellett írni, hogy egyes helyeket hogy hívnak. Tök jó volt, szép idő is volt hozzá. Olyan helyekre mentünk ahol még nem is jártam, pedig nagyon közel van, csak elrejtve. Viszont szándékosan kis apró jelentéktelen terek neveit kellett leírnunk, ami természetesen kiírva nem volt, úgyhogy kérdezősködtünk. Az emberek nagyon jól szórakoztak rajtunk, amikor bementünk egy boltba megkérdezni a tér nevét, vagy gyanútlan járókelőket szólítgattunk le. Aztán Lena vérszemet kapott. 

Eleve nem ugyanaz volt a reakció, amikor Kuki a halkszavú kedves Hófehérke megszólított valakit, vagy Carlo udvariasan kellemes akcentussal érdeklődött egy boltban, mint amikor Lena odaugrott valakihez, és ijesztő vehemenciával rákiabált hogy Ennttssssullldiggunng! mint Drakula.
Aztán mint afféle stréber, még be sem értünk a térre, körberohant, nem talált táblát és elkezdett vadászni. Mire mi egyáltalán beértünk volna az Altstädter Kirchplatzra ő már elüldözött a padokról két békésen söröző-dohányzó kiskorút és egy enyelgő párocskát és épp egy dakszliját békésen vontató nénit készült megtámadni.
Miután ő sem tudta, mindenki más - tanárostul - leült egy kőfalra és nézelődött, mert szép az a tér, Lena meg kitartóan hozta a frászt mindenkire. Miután mi már kibetűztük és lefordítottuk/tattuk az egyik szobor feliratát és nagyon jól elvoltunk, Lena visszajött futva(!) mint a hetes a krétával és hozta az eredményt, ami végképp senkit nem érdekelt.

Érdekes epizód továbbá, hogy séta közben Kuki olyan nagyon olvasta az útleírást, hogy annak rendje és módja szerint ahogy a rajzfilmekben és a rossz vígjátékokban szokás elütötte őt egy orvul lesben álló villanyoszlop. Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Azért ez a légkör hiányozni fog. Mindenkinek meggyőződése, hogy a következő csoportom se lehet jobb, hát meglátjuk.

Japán

Igen, pillanatnyilag mindenki ezzel foglalkozik belekerült a mindennapjainkba, borzasztó dolog.

Engem az zavar, hogy a németek személyesen félnek, és az ő kis többtízezer kilométerrel odébb tartózkodó kényelmes kis életüket féltik.

Mert majd jön a láthatatlan sugárzás és holnap reggel ráugrik egyenesen Németországra és elhervad a gyönyörű kertecskéjük és a biojoghurtjuk már nem bio és este neonzöldesen fluoreszkál.

Ezek nem azzal foglalkoznak, hogy az elkölthetetlen mennyiségű pénzükből küldjenek azoknak, akik rászorulnak, esetleg csak elgondolkodjanak azon, hogy ők milyen szerencsések, és azon, hogy most épp mennyien élnek életveszélyben. Nem gondolják végig, hogy mire bármi ideér, addigra a fél világ rákos, vagy már meghalt, hanem az Ő kis életüket érzik veszélyben. (Természetesen tisztelet a kivételnek, biztos, hogy nem mindenki ilyen, de a közvélemény és a média az tuti...)

Az újságok címlapján: Németország fél!

Nem akarok valamiféle terézanyának tűnni, mert én is jóval közönyösebb vagyok a kelleténél és attól még, hogy magamat nem féltem (lehet, hogy még nem...) nem tudom megfelelően átérezni ezt az egészet és a helyzet súlyát. A videók a tévében olyanok mint egy katasztrófafilm, amiben majd jön Brúszvilisz és minden jó lesz.

Így távolít el a média a valóságtól és így válunk közönyössé mindennel kapcsolatban. Ha a tévében látjuk a szomszéd házat lángokban lehet, hogy nem is érint meg, csak érdeklődve nézzük mi lesz a vége és a chips után nyúlunk...

Én most ebből láttam egy személyesebb oldalt is. A kedvenc tanárunk, Matthias eddig is sok évet töltött japánban, és most, egy hét múlva szándékozott odaköltözni. Munkát kapott öt éves szerződéssel, illetve áprilisban végre összeházasodhat japán menyasszonyával.

Nem, nincs semmi drámai fordulat a sztoriban, menyasszony jól van, délebbre él, munkahely megvan, északabbra van.

Csak Matthias ingóságai az Indiai óceánon ringatóznak, a menyasszony várja, és senki sem tudja, hogy ahová készülnek az élhető-e egyáltalán.

És én úgy érzem, hogy Matthias oda tartozik. Bielefeldben született, de ettől függetlenül nem német. A személyisége, a gondolkodásmódja, az életszemlélete abszolút nem német. Nem ismerek személyesen japánokat, csak feltételezem, az ott töltött tizenegynéhány éve után, hogy a lelke talán inkább japán lehet.

A híreket ha nem olvasom éppen, Matthias arcán ott vannak. Ahogy romlik a helyzet, ő is egyre rosszabb állapotban van. Aggódik, retteg, hogy mi lesz. Eltervezték, előkészítették, csak a Föld máshogy gondolta.

Ehhez képest hősies nyugalommal és összeszedettséggel tanít, a humora a szokásos. Ő talán az egyetlen német, illetve nyilván egy a kevésből, akinek joga van félni. A többiek csak csinálják maguknak a feszültséget, mert annyira kényelmes itt minden.

Elképesztően önző nép ez.